3. Segítség

Sziasztok!

Kicsit megkésve, és rövidre zárva, de megohztam a 3. részt, és te jó ég! Még mindig óriási hatással van rám minden kedves szó, amit itt, és emailben kapok, nagyon szépen köszönöm!

Ugyan tényleg nagyon (!) rövid, de a folytatást illetően fontos dolgok történnek, sajnálom, ígérem, a továbbiakban jóval hosszabb fejezetekkel fogok előrukkolni, és hamarosan kiderülnek a további részletek.

<3

xx Lu

Eire

A saját szavaim visszhangzanak bennem, sejttől sejtig ütköznek. Néha ugyan elnyomják Harry kérlelő szavai, és a háttérben zúgó mosógép, de a sikításom, a vagdalkozásom rövid időn belül mindent maga mögé utasít. Még ki sem hült Harry helye a kanapén, nekem máris bűntudatom van. Ha Niall hazaér, bizonyára rögtön nekem esik majd, amiért megpróbálom őt bemocskolni a barátai előtt azzal, hogy sajnáltatom magam a szörnyű életem miatt. Pedig, ha egy kicsit is figyelne, én csupán arra vágyom, hogy időben hazaérjen, és ne kiabáljunk. Ne adjon okot arra, hogy féltékeny legyek, ne küldözgessen az ismerőseinek ajándékokat, hanem próbáljon meg egy picivel több figyelmet fordítani ránk.

A telefonom csörgése ránt vissza a valóságba, ahol senki sincs tekintettel arra, hogy ma nem dolgozom. Az iroda száma villog buzgón a kijelzőn, és akármennyire nincs kedvem hozzá, felveszem.

- Igen? - higgadtságot tettetve szólalok meg, miközben az ujjaimat teljes erőmből a mobilomra szorítom.

- Ne haragudj, tudom, hogy nem dolgozol, meg is ölhetsz ezért holnap, de kaptunk egy önéletrajzot, és...- magamban kuncogni kezdek, mert a hívó nem más, mint a legjobb barátnőm, Britanny, akivel annak idején belevágtam a cégalapításba egy harmadik taggal. Britanny naponta tizenötször képes elhagyni a telefonját, és a munkába temetkezik, csakhogy mentse a bőrét, és legyen mire hivatkoznia, ha végre előkerül a mobil, és sorra visszahív mindenkit, aki az azt megelőző néhány órában megpróbálta elérni.

- Hol van a saját telefonod, Brit? - nevetve szakítom félbe, mert semmi kedvem a munkaügyekkel foglalkozni.

- Senkit sem érdekel. De van egy jó képű, tanult, ígéretes jelentkező. Átküldöm az emailt, aztán döntsd el, hogy igen, vagy nem - tényleg ez érdekel jelenleg a legkevésbé.

- Nem tudnál most nélkülem dönteni? Ha Philnek is megfelel, tőlem aztán tulajdonos is lehet - hallom, ahogy nyávogok, ezért inkább leállok. Megköszörülöm a torkom, kihúzom magam, és úgy várok választ, mintha nem alacsonyodtam volna le egy önsajnálatba zuhanó háztartásbeli nő szintjére.

- Rendben, akkor jön - vidámnak tűnik. Nem mintha az elmúlt huszonnyolc évben Britanny nem lett volna állandó jelleggel boldog. A mosolya még szerintem álmában sem hervad le a képéről, mert ő ezért ő, és nem más.

Még akkor is a fülemhez tartom a mobilom, mikor már rég véget ért a hívás, és csak azért ténfergek vissza mentálisan a nappalinkba, mert egy éles, nem utolsó sorban idegesítő sípolás jelezni próbál: lejárt a mosógép. De mivel Sonia épp részt vesz a „látogassuk meg apát a munkában” programban, nem sietem el a zajok megsemmisítését, lomhán sétálok a mosókonyha felé, hogy aztán a nedves babaruhákat átpakoljam a szárítógépbe. Ellenőrzöm a varrásokat, ujjbegyeim végigfuttatom a hímzéseken.

Niall ragaszkodott hozzá, hogy a lányunk csak is a legszebb, legcsinosabb rugdalózókat hordja, függetlenül attól, hogy az 1, vagy 100 fontba kerül, de talán ez így jó. A magas, jóképű, izmos férfi, aki nemrég még azzal büszkélkedett, hogy a férjem, tökéletesen illik Soniahoz, mint egy gondosan megtervezett kiegészítő.
Vajon engem is így látnak? Vagy csak egy anyát, aki munkamániás, kiabál a férjével, és a terhesség alatt felszedett kilókkal a mai napig nem volt képes semmit sem kezdeni, mert csak egy irodában ücsörög, ahelyett, hogy edzene, kínozná a testét, és este tíz után vacsorázik, mert csak akkor van ideje!? Tényleg érdekel mások véleménye, túlságosan is. Niallé is, de most már legalább tudom, mit gondol rólam, rólunk. És mit teszek ez ellen? A padlón ücsörgök, és babaruhákat válogatok, nem létező foltokat és szakadásokat keresve, miközben fél szemmel a mosószerekre sandítok és a hipoallergén öblítőkre, törlőkendőkre és hintőporokra.
A legjobb talán az lenne, ha kikényszerítenék magamból egy mosolyt, és gyakorlás után bevásárolnék. De nincs kedvem. Soniaval mindig szórakoztató kiruccanni napközben, imádnivaló ahogy a kis kezeit vágyakozva a levegőbe emeli, mindent meg akar tapogatni és a bevásárlókocsiba dobálni. De nélküle ez egy újabb kopott, szürke állomása a mai napomnak. Ennek ellenére összeszedem magam, hatalmas, fekete lencsék mögé rejtem a sírástól vörös szemeim, és a garázsba nyíló lépcsőház felé indulok. Fel se tűnik a változás, ami lent vár, csak akkor, amikor már a volán mögött ülök, és beindítom az autót. A falakról minden kép le van szaggatva, díjak, és kitűntetések hevernek egy halomban, mellette legalább négy-öt törött üveg. Ilyen távolságból nem tudnám biztosra mondani, mi lehetett bennük, de tény, hogy láttak már szebb napokat is. Az emlékeim közt kutatok, megpróbálok rájönni, mikor vált a házunk élő célkeresztté, miközben kinyitom a garázsajtót a kis távirányítóval.
Talán előző héten történhetett minden, akkor viharzott el Niall egy veszekedést követően, csakhogy azóta jártam itt, többek között tegnap is, viszont az éjjel csak a házban hallottam hangoskodni a férjem.
Tanácstalan vagyok, egy képtelen kirakósként terül szét az iménti látvány a fejemben, ettől pedig feszültté válok. Mégsem akkora baj, hogy Sonia nincs mellettem, mert ha most nem okozok balesetet a türelmetlenségem és a szétszórtságom végett, akkor talán sosem.
Csodával határos módon épségben érkezem meg a szupermarket parkolójába, alig másfél kör után még parkolóhelyet is találok. Leállítom a motort, az autó szinte azonnal üresbe teszi magát. Néha nagyon kényelmes, hogy nem kell ilyenekkel foglalkoznom, mert ön-és közveszélyesre tudom idegesíteni magam. Percekig csak ülök, hogy ne azt lássa mindenki, mennyire remeg a kezem, nem kell azon csámcsogniuk az embereknek, hogy instabil állapotban jelentem meg valahol. Lehunyom a szemem, elképzelem magam, ahogy szembe találkozok az ítélkező tömeggel, olyanokkal, akik napról napra be akarják bizonyítani, többet tudnak a magánéletünkről, mint mi magunk.
Leplezve az idegességemet szállok ki végül az autóból, magamban imádkozom, hogy a Sainsbury's-ben ne legyen senkinek se röntgen szeme, sem egy sokadik érzéke, amivel kifigyelheti minden félelmem vagy szorongásom.
Összesúgnak a hátam mögött, miközben vásárlást imitálnak, hosszasan néznek, talán ítélkeznek is, de ezt megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Egyenesen, emelt fővel haladok célirányosan. Kapkodva dobálok mindent a kosárba, hogy minél hamarabb eljussak a pénztárig. Most nem szakítok időt arra, hogy Sonia bámészkodhasson, nem idétlenkedünk a játékosztályon, ettől fogva élvezni sem tudom a vásárlást. Csak az emlékeimbe tudok kapaszkodni, abba, ahogy hajnalban és reggelente néha együtt látom a két Horant, és a képzelőerőmbe, ahogyan most is nevetve vészelik át Niall borzalmasan hosszúra nyúló munkaóráit, egymáshoz bújva pihennek ebédidőben, egyszóval bármit, ami némiképp lelassíthatja az egyébként dübörgő szívem zakatolását.
Hazaérve már remegő lábakkal hagyom magam mögött a garázst, teli szatyrokkal, reményedve abban, hogy a mai este valami mást, valami jobbat hozhat nekünk.
- Eire, te vagy az? - amint felérek és ledobom a holmim az előszobába, megüti a hangja a fülem, és furcsa izgatottság lesz úrrá rajtam.
- Igen! - kiabálok vissza. De ez nem az a fajta, amikor elveszítem az önuralmam, csak fogalmam sincs, hol lehet Niall a házban, és így biztosan meghall engem.
- Itthon felejtettem az ebédjét - sokkal halkabban szólal meg, a köztünk lévő távolságot alig néhány méterre csökkentve.
- Oh - ennyi csupán a reakcióm. Fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak, ráadásul Niall kötekedésnek érezné. Nem akarom újra kezdeni, nem is tudnám. Elég volt, amit éjszaka a fejemhez vágott, és amit én mondtam neki. Szerintem innentől kezdve egyértelmű, hogy ideje pontot tenni az ügy végére. - Mikor jöttél haza?
- Nem rég, negyed órája talán.
- Értem - felkapom, amit el kell pakolnom a fürdőbe és a mosókonyhába, faképnél hagyom, hogy meg se tudjam kérdezni tőle, mi történt a garázsunkban.
- Miért? - alig néhány lépés után követni kezd, karján Soniaval.
- Csak kérdeztem - üres tekintettel nézek rá egy pillanatra,de elkapom a tekintetem, és szótlanul pakolni kezdek.
Ő is hamar feladja, hallom a lépteit, ahogy távolodik, belőlem pedig kiszakít egy darabot. Nem adok ennek hangot, nem rohanok utána sírva, könyörögve, hogy fejezzük be ezt az egészet, nem ölelem meg, nem rogyok térdre, csak a könnyeim nyelve tűrök, és figyelek, hátha elakad valamiben, vagy segítségre lenne szüksége. Bár Niall túl büszke ahhoz, hogy hozzám forduljon olyan apróságokkal, mint egy etetés, és már nem vagyunk tinédzserek.
Már képtelen vagyok tovább piszmogni, a többszörösen átrendezett és rendbe rakott polcokat magukra hagyom, néma csendben, szinte lopakodva megyek ki a konyhába, ahol Niall már túl van a nap talán egyik legnagyobb harcán, és az önelégült lányunk társaságában próbálja kimosni a bébiételt az inge ujjából és a hasáról. Egy pillanatra a szájához emeli a felsője alját, szagolgatja, hogy mennyire vészes a folt, ezáltal láthatóvá válik az izmos hasfala, ettől pedig csak még rosszabbul érzem magam. Karomat magam köré fonva araszolok el a poharamig, amit csurig töltök vízzel, és megiszom, csakhogy ezzel is eltelítődjek egy időre.
- Francba is - Niall morogva kezdi kigombolni az ingét, de ezt már nem várom meg. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy szembesülök a testével, ami egy parányit sem változott az elmúlt nyolc évben, nem hízott meg, nem lettek ronda, rózsaszínes csíkok a hasán, egyszerűen megőrizte a maga tökéletességét. Menekülök, ahogy csak tudok, feltűnés nélkül, de csak a nappaliig, muszáj megvárnom, hogy a délután további részét is egyedül töltöm-e, vagy sem. De amíg várakozok, lehajtom a fejem egy párnára, ahonnan nincs visszaút, és akárhogy küzdök ellene, leragadnak a szemeim,

Megint csak a kórházban érzem magam. A kényelmetlen műanyag széksornál ülve, hátam a hideg falnak vetve. Meleg, szeretetteljes ölelésben pihennek az ujjaink, és megállás nélkül hajtogatja a selymesen búgó hang, hogy nem lesz semmi baj. Legszívesebben rátörném a fehér köpenyesekre az ajtót, az ideg gleccserként tör fel bennem húszpercenként, a kirohanásaim oka a sötétben tapogatózás.

Nem!

Felülök, az arcomhoz kapok, de a könnyeim valódinak tűnnek. Lassítani próbálon a lélegzetem, kidörzsölöm az aggodalom utolsó könnycseppjeit is a szememből. Nyomatékosítanom kell magamban, hogy ez csupán egy ostoba álom. Rég túl vagyok mindenen, nincs miért félnem már. A lányom egészséges, gyönyörű, és ellentétben az orvosok végítéletével igenis él.

- Niall? - félve keresem a házban, percekig járkálok, az emeleten, kint az udvaron. Még akkor sem adom fel, amikor az autója hűlt helyét találom. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen nem akarok egyedül lenni, és számomra még minidg ő az első számú opció, történjék bármi. Kétségbeesetten ülök le a lépcső aljára, és az előttünk elterülő, tökéletesen zöld pázsitot figyelem, a kerekek nyomait, ahol le-föl járkálunk a kocsival, és felteszem magamnak a kérdést: miért nem lépünk túl mindenen? És miért tárcsázom akaratomon kívül Harry számát?
- Harry? - meg sem várom a válaszát, csak közlöm vele mindazt, ami a fejemben van.- Szükségem van valakire, aki megmondja, érdemes-e ezt tovább csinálni. Ha kell, még Niallel is szóba állok, nem érekel. De egyedül vagyok, és most félek, hiányzik valaki, talán ő, de talán más. Segíts, kérlek.
- Rendben - ez minden, amit mond, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Tényleg? Mármint - nem találok szavakat. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy a makacsságom és az elviselhetetlen hisztériám hallatán Harry is rám hagy mindent, és Niall sebeit nyalogatva éli tovább az életét, de talán tévedtem.
És én még soha életemben nem örültem ennek ennyire, mint most.

Niall

Minden rezdülése előrébb visz, és eszeveszettül élvezem a közös munkát a lányommal. Érzékeny a zenére, a hangokra, felderül, ha tetszik neki, és erőteljes, síráshoz hasonló nyöszörgést hallat, ha annyira nem élvezi a dalt. 

- Hé - Harry kopogás nélkül állít be, hamar kényelembe helyezi magát, és Sonia felé fordulva magyaráz, széles vigyorral. - Mi van veletek?

- Nem sok, minden rendben - a zsebemből kikapok egy kendőt, és letörlöm a lányom arcát- Szivem, gyönyörű vagy azzal a nyáltócsával, apa büszke rád.

- Úgy értem te és Eire - hezitál, végül rám néz.

- Ja - tettetett meglepettséggel pillantok rá.- Semmi, megvagyunk.

- Aha - figyelmét újra eltereli a lányom, de csak látszólag. - Voltam nálatok, mert rég hallottam róla. A kertben sírt az esőben, Niall, a francba is! - nem kiabál, még csak fel sem emeli a hangját, de érzem a megvetést a szavaiban, a jogos kérdőre vonást.

- Csak kibukott, vagy valami, semmi baj - addig a pillanatig, hogy ezt ki nem mondom, még én is elhiszem a hazugságaimat, de ahogy elhagyja a mondat a számat, és meglátom Harry pillantását, öklömnyi gombóc ragad a torkomon.

- Ennyi telik tőled? Ez szánalmas, haver, komolyan - a nyújtózkodó mancsok felé dől, és engedi, hogy a keresztlánya belemarjon a bőrébe, a haját húzza és a szemébe turkáljon.

- Mit akarsz, mit mondjak? Louis már így is minden nap kínoz a kérdéseivel, nem tudom, mit mondjak - most legalább nem hazudok. Tényleg képtelen vagyok bármit is hozzáfűzni. Tudom, hogy a feleségem lelkiállapota romokban hever, ahogy az egész magánéletünk is, de még nem vagyok kész arra, hogy felrúgjam a házasságom, vagy engedjem, hogy belekényszerítsenek valamibe, ami véget vethet az életem egyik értékes részének.

- Az igazat, Niall - mélyen a szemembe néz, de én lehajtott fejjel ülök. Valahol rettenetesen szégyellem magam a viselkedésem miatt, és amiért ennyi fájdalmat okozom Eirenak.

- Nem akarom elveszíteni őt, de úgy érzem, már rég késő - arcom a tenyerembe temetem és a képtelen rémképeket igyekszem elűzni a fejemből.

- Őszinte leszek, Niall, rohadtul rezeg a léc, de ha megpróbálsz nyitni, és bebizonyítani neki, hogy akár csak egy hangyányit is, de hajlandó vagy megerőltetni magad, akkor sikerülhet.

Elönt a félsz kaparó érzése, de valahogy sikerül kierőszakolnom magamból egy biccentést és egy félmosolyt.

- Menj haza, mert elfelejtettél kaját hozni Sonianak, és próbálj meg kedves lenni hozzá, még ha nehéz is - nincs ellenvetés, mert mire újra szót kaphatnék, Harry fekapja a gyümölcspürét, és kisétál vele az ajtón.